A Doni harcmezőn

Elmémbe égtek a zöldellő rétek,
Nyílik a fű közt a sok vadvirág,
Hol seregünk színe-java elvérzett,
Fájó dal szövi a múlt fonalát.


Egy rettegett hanggal jött el a hajnal,
Vért fagyasztott a katyusa szava,
Leparoláztak a dicső halállal,
Nem tértek vissza hazánkba soha.


Fürdik a hold a csendes Don vizében,
Kis halak pikkelyén csillan a fény,
Sok ezer katona pihen a mélyben,
Táplálja lelküket égi remény.


Fénylik az éjben a hadaknak útja,
Több ezer hős jár a harci mezőn,
Tekints az égre és gondolj a múltra,
Vigyáznak ránk, ők a védelmezők.


Néma az egykori rozsdás fegyverzet,
Folydogál csendben a halk szavú Don,
Égnek merednek a bús fakeresztek,
Gránitba vésve, kik védték a hont.

Albert Ferenc

 A Don-kanyarnál

Elszálltak a könyörtelen hosszú évek,
vele együtt mentek el az utolsó remények.
Sokat emlegetett, átkozott Don-kanyar,
Hol örök álmát alussza sok ifjú magyar.
Domboldalán vagy a folyó mentén,
Vadvirágok nyiladoznak a kopjafa tövén.

Magyar baka fekszik lent a hideg földben,
üzenetet is csak szél hoz dideregve.
Sok ifjú gyermek és családos apa,
ki a szeretteit soha többé nem láthatja.
Mégis várja őt gyermek és feleség,
kik csak félig érezték a család melegét.

Megsárgult tábori levelet esténként olvassák,
minden áldott sorát százszor megcsókolják.
Megfakult fényképeket sorba nézik,
Könnybe lábad szemük, szívük újra vérzik.
Legyen ez a halálkanyar örökké átkozott,
Mit sok százezer magyar vére áztatott.

Távol a hazától idegen földben,
Elvesztettük őket mindörökre.
De emlékük szívünkben örökké él,
Míg magyar ember él a földtekén.
Nagy árat fizettünk, hol ott semmi dolgunk,
Az értelmetlen halált, mit örök gyászként hordunk.

Emlékezzünk rájuk és soha ne felejtsék,
Ifjú életüket derékba törték.
Hajtsunk fejet némán és gondoljunk rájuk,
Egy percnyi csendet mit emlékükre szánunk.
Nincs bosszúvágyunk, azt szívünk nem akarja,
Légy örökké gyászunk árvák Don-kanyarja.

ANTÓNI SÁNDOR