Pálma

Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is.

Én vagyok a Fönség.

Hárs

Szülőhazádban a vén udvaron

hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

Mily szép nevem van. Hallod?

Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

CSERESZNYEFA

Kissé régies lehetek, amint minden áprilisban divatjamult, fehér krinolinommal illegek, a mult századokat idézve, a pásztorjátékokat, a szalagos főrangu dámákat meg a báránykákat a zöld pázsiton.

Egyesek édeskésnek is tartanak, unalmaskának.

Valóban, majdnem a giccs határát surolom.

De én nem nektek óhajtok tetszeni.

Menyasszony vagyok.

A tavasz vesz el.

AKÁC

Itáliában, hogyha megpillantasz az utcákon, a tereken, leülsz egy kőpadra és hazagondolsz. Most elmesélem neked, hogy én, aki mindig eszetekbe juttatom édesanyátokat, az udvarházakat és a cigányzenét, idegenből származom s a tizennyolcadik században még nem is jártam földeteken.

Nem vagyok fajmagyar. Azt példázom nektek, hogy gyakran leghübb fiaitok azok, kik máshonnan jöttek hozzátok, de gyökereikkel ugy belekapaszkodtak a futóhomokba, hogy onnan többé sohase tudnak elmenni.

SZILVAFA

Heten voltunk, uram, heten, nemesi kuriátok portáján. Végignéztük a vidám dinomdánomokat, a szilvaszüretet, mikor rézüstökben bugyborékolt a lekvár, s a gyermekek nyakig majszosak voltak. Az udvarház dobra került. Társaimat kivágták, feltüzelték. Magam maradtam, jobb idők hirmondójául. Manapság görcsös gallyaimmal már csak lemenő és fölmenő rokonaidat mutatom, de inkább a lemenőket, akik végképp lementek, egy pincelakásba. Unottan hozom meg töpörödött, savanyu gyümölcseimet. Már nem is vagyok gyümölcsfa.

Csak családfa.

DIÓFA

A kertész azt hiszi, azért száradtam

el, mert egyszer belém ütött a villám.

Mennyire téved. Az ég haragját még

csak el tudtam volna viselni.

De egy novemberi éjszakán ágamra

kötötte magát egy leány és hajnalig

kellett tartanom. Akkor idegrázkódást

kaptam. Annyira megborzadtam az élet

undokságától, hogy többé nem volt

kedvem teremni.

Merre csörög a dió? Semerre.

ALMAFA

Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel

Mesékről álmodom, ha jó az éjjel.

A lombjaim közt almák aranya.

Mindig csak adnék, én, örök anya.

EPERFA

Itt lakmároztál egykor, ez eperfán,
Jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
Egy nyári szellő még felém seper tán.

GESZTENYEFA

Lombozatom alatt egy középkori

székesegyház sötétzöld homálya.

Törzsöm templompillér.

Fehér gyertyáimat azért gyujtom meg,

hogy láss a borongó árnyak között,

hogy elővehesd imakönyvedet és

imádkozhass.

HÁRSFA

Szülőházadban, a vén udvaron
Hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon
S kedved, hited az életed felén?
És merre szálltak, merre tüntek el
Viháncoló, vig gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
Csupán mi zugunk, régi hársak itt.

FENYŐFA

Van-e fa, mely ennyire sokféle és sokoldalu? Hatalmas rokonságunk sikon, lankán, hegyen egyaránt otthonos. Engem gyalogfenyőnek neveznek, de vannak olyan atyafiaim, akiket nem igy hivnak, ennélfogva azt kell következtetnem, hogy azok sohase járnak gyalog, csak kocsin és autón közlekednek. Alacsony vagyok. Egyik nagybátyám azonban hetvenöt méter magas. Mi szolgáltatjuk nektek a két legszükségesebb holmit: a bölcsőt és koporsót. Közben az ágyat is. Ugy látszik, álmotok örökkévaló összefüggésben van velünk. Olajat szállitunk a tüdőbetegeknek, hegedüvázat müvészeknek. Karácsonykor fütött szobátokba visszük az erdőt. Egy pár gallyal hangulatot teremtünk. Hasznos voltunk mellett mi vagyunk a költők is.

TÖLGYFA

A hős vagyok, minden diszitőjelző nélkül. Terebélyem alatt forró délben is fázol. Wágneri operák viharzanak át zord lombjaimon, csatákról, népek és istenek alkonyáról. Amikor a téli és koratavaszi erdőn még csupaszok a fák, én még viselem tavalyi sárga és barna leveleimet, mint arany és bronz hadiérmeket, melyek elmult vitézi tetteimről regélnek. Egyébként hősiességemnek nem magam veszem hasznát. Disznók hiznak meg rajtam.

VÁLOGATÁS:

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

ZSIVAJGÓ TERMÉSZET -FÁK BESZÉDE MŰVÉBŐL