FECSKE BÚCSÚ

Elrepültek. Mint minden esztendőben, idén is Kisboldogasszony napját megelőzően volt a gyülekező,

a nagy megbeszélés, ami elmaradhatatlan a hosszú út előtt.

Megtörtént a számbavétel, a névsorolvasás. Tanácskozóhelyük, az útszéli huzalok környéke hangos volt a ficsergésüktől, hiszen a fecskék társadalmában szabad a véleménynyilvánítás, és hasznos a tapasztalatcsere.

Szükség van erre, mert tudják, hogy nagy útra vállalkoznak, amit csakis közösen, egymásra számítva tehetnek meg.

Szeptember 8. a fecskenaptár szerint is ünnep, búcsúfellépésük ideje, de búcsúbeszédükbe mindig beleszövik a visszatérés, a viszontlátás reményét.

A néphit úgy tartja, hogy a fecske Isten madara.

Ahova fészket rak, azt a bizalom jelének, megtiszteltetésnek érzik az ott lakók.

Fecskefészket nem bánt, nem rombol le a házigazda, hagyja, hogy a fagerendák védelmében biztonságban érezze magát a fecskepár, ott költse ki tojásait, ott nevelje fel a fiókáit.

És mekkora öröm lesz, ha jövő tavaszra újra megjönnek! Mert biztosan megjönnek.

Ez az igazi otthonuk, mert maguk építgették a családi fészket, itt van a fiókák születési helye.

Így oktatgatott régen élt nagyapám, miközben az istálló gerendázatának magasában felfedeztette velem a fecskelakot.

És nagyanyám még megtoldotta: ahol leverik a fecskefészket, az istállóban kérőző tehenek véres tejet adnak.

Némi borzongással gondoltam akkor a ,,büntetésre", ami bizonyára bekövetkezne...

Sok tavasz elmúlt azóta, és a fecskék jöttek-mentek. Idén tavasszal nálunk is beszállásolták magukat a barátságosnak aligha mondható tömbház negyedik emeletén. Mire felfigyeltem rájuk, már készen állt a fészek, betapasztva, a mennyezethez és falhoz lapulva egyik sarokban. A ki- és bejáratot a folyosó mindig nyitott ablaka biztosította, és kétkedve néztem: honnan ekkora bizalom az itt lakók iránt? Vajon megtűrik-e őket azok, akik sohasem hallották, hogy a fecske Isten madara?
Szándékos, avagy csak a közömbösség volt az elfogadás magyarázata, fölösleges vitatni. Tény, hogy az ,,albérlők" maradtak a negyedik emelet zugában, és családot alapítottak. Olykor-olykor hallani lehetett a fiókák éhes panaszát, de a szülők megérkeztével elcsitult körülöttük minden, szent lett a béke. Szárnypróbálgatásaik csendben történtek, meghitt légkör uralkodott odafönt. Egészen az elmúlt hétig.

A Kisboldogasszony ünnepét megelőzően hangos ficsergés töltötte be a lépcsőházat. Alig hittem a szememnek. Hat villásfarkú sorakozott a magas gázvezetéken, sötét öltönyben, fehér mellényben, és egymást túllicitálva adták hírül, hogy útra készek és búcsúznak. Körbe cikázták a negyedik emelet légterét, vissza-visszatértek a fészekhez megbizonyosodni, hogy teljes a létszám, nem húzódott-e meg ott a legkisebb, talán a leggyengébb.

Hosszú percekig tartott a seregszemle és a búcsúzkodás. A lépcsőház zavartalan déli csendjében elcsivitelt istenhozzád úgy hatott, mint a fecskeima.

Mire lebukott a nap a tömbház mögött, üresen állt a fecskefészek. Kísérőül csak a gondolat szegődött melléjük: vajon visszatalálnak-e, meglelnek-e bennünket jövő tavasszal.

SIPOS ERZSÉBET