Volt egyszer egy hatalmas rét, és benne csodálatos, különböző virágok. Mind-mind más színben pompázott.

Illatukat messzire is elfújta a tavaszi szellő. Az égen ragyogó napsugár a fénylő sugarait ontotta a virágok szirmaira. Ettől az életük nagyon boldog volt, mert tudták ki élteti őket. Néha egy-egy felhő eltakarta a napot és záporeső öntözte a tikkadt földet. A virágok ilyenkor leveleikkel tisztogatták szirmaikat, majd összecsukódtak. Az esti csillagok vigyázták álmukat. A reggeli nap élesztette újra őket, és fényével, szeretetével bontakoztatta ki az illatukat. Így kényesztette a nap a réten lévő virágok színes világát. Harmónia és békesség, szeretet lakozott bennük.

Egyszer a szél a messzeségből egy napraforgó magját fújta erre a rétre.

Eső öntözte, s a magocska kibújt a földből, és meglátta a napvilágot.

Icike-picike virágot hajtott.

Napraforgónak hívták.

Szomorú volt, hogy ő nem volt olyan szép és illatos, mint a többi virág. Tudta, hogy ő csak odatévedt.

Kérdezte a szelet és a napot is: -Én mit keresek itt ezen a gyönyörű réten? Magányos vagyok, a társaim észre sem vesznek.

Amikor a nap, sugár kezeivel cirógatta és vigasztalta, fénylő mosolyával csókolgatta, erőre kapott. Egyre nőtt és mindig a nap ragyogására vágyott. A többi réti virágok is befogadták. Nemsokára lett kis napraforgó testvére.

De ő féltékeny lett, hogy már nem csak őt kényezteti a fénynyaláb. Ezért haragjában eltakarta a nagy tányér sárga szirmaival a kis napraforgót, hogy ne érje ugyanaz a fény szeretet, mint őt. Félt, hogy ez által kevesebb jut neki és újra magányos lesz. Félelme nem volt hiábavaló. A nap elbújt, esőt és szélvihart küldött erre a rétre. Minden virág összefogott és egymásra hajolva, leveleikkel óvták színes szirmaikat. Közéjük vették a kis napraforgót is, hogy megvédjék a vihartól.

A nagy napraforgót a szél és az eső vihara megcsúfította, és szirmai is megsebesültek. A szára a földig hajolt. Magára maradt. Hideg volt és fázott. Most értette meg, hogy ő milyen magának való volt és nem akart osztozni abban a szeretetben, amit a naptól kapott. A nap mindenkire egyformán ragyog, és fényével simogatja, szeretetével illatoztatja a rét összes színes virágát.

A nap újra széttárta fénysugarait és most még ragyogóbban árasztotta rájuk meleg szeretetét, mert örült, hogy a napraforgó megértette üzenetét. A napraforgó nagy szégyenében földig hajolt, megtépett szirmaival. Megértette, hogy a nap adja az élet erejét, és fénye nélkül nem létezhet senki és semmi. A kis napraforgó is elszáradt volna miatta. Pedig őt befogadta a rét összes virága, hogy ne legyen egyedül.

A napraforgó kérlelte a napot, a réti virágokat és a kis napraforgót, hogy közöttük lehessen, ha csak a rét szélén is. Nézhesse őket, és illatukkal beteljen. Megígérte, hogy többé nem lesz féltékeny. A virágok látták, hogy őszintén megbánta tettét, ezért segítették a Nap erejével a napraforgó szirmait meggyógyítani.

Amióta felépült a napraforgó, mindig a nap ragyogására figyelt, feléje fordult. Szirmai átvették az áramló Nap színét, és közepe megtelt magokkal.

Nincs szebb dolog a világon, mint a szeretet, és azt sugározni másokra, hogy a szeretetünkből táplálkozhassanak!

RÉVÉSZ ÉVA