Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján.

Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert.

Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.

- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.

- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.

- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból.

A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott.

Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit.

És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.

- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum!

Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!

Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.

- Tudod mit? - töprengett a remete.

- Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo.

Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt.

Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.

- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.

- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott.

- Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz.

Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.

Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.

- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott.

Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.

Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

forrás: internet ismeretlen szerző