Mindenszentek ünnepén

Ragyogjon a gyertyafény.
Fényárban úszik a temető,
A szemekből szomorúság tör elő.

Jertek vértanúk, s szentek,
A mécsesek értetek égettetnek.
A fény beragyogja a földet,
Megtalál minden eltávozott lelket.

A világban fény árasztja el temetőket,
A sötét éjszakában már messziről látni őket.
A fényáradat egy közös képet alkot,
Szépsége rabul ejtő, és egységet alkot.

Örvendjünk, s imádkozzunk alázatos hittel,
És értünk is ég majd a fény szeretettel.
Mert ez a lélek fénye, ebben van remény,
A szeretet és lélek! Értük égjen a gyertyafény.

Pisch Ferenc

Emlékezünk

Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ,
lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.

Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér,
körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.

Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
akár nagyszüleink keze, simogatva,
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.

Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.

Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj,
imát mondunk értük alázatos szóval,
emlékezünk, legördülnek könnyeink, hiányoztok nagyon, elment szeretteink!

Pásztor Piroska

Temető kertje

Új ruhába öltözik a Temető kertje,
Évfordulóra készül, élők és halottak lelke.
November elseje, Mindenszentek ünnepe,
Eltávozott szeretteink, fájó néma csendje.

Új ruhába öltözik a Temető kertje,
Megszűnik ma létezni a látható elve.
Láthatatlan érzések hatalmukba kerítenek,
Élő és halott lelkek, egymásnak így üzennek.

Új ruhába öltözik a Temető kertje,
Emléklevelek hullanak a fákról a földre.
Búcsút intettek nekünk a sárguló falevelek,
S a ruhátlan fák koronái, majd újra élednek.

Új ruhába öltözik a Temető kertje,
Furcsa érzéseket kelt bennünk síri csendje.
Ragyognak a mécseseink égő fényei,
Gyertyalángja szeretteinket bennünk élteti.

Új ruhába öltözik a temető kertje,
Színes krizantémok a sírhantok dísze.
Az élő virágok s az égő mécsesek fénye,
Utat mutat minden léleknek a sötétségbe.

 Szakályné Nagy Irén

Halottaink

Mint milliónyi 

Szentjánosbogár

Jelzik halottaink helyét,

Az értük gyújtott mécsek,

Mindenszentek éjszakáján.

Ők mind, lent

A föld terhét cipelve,

De lelkükkel mind, fent

A megváltás üdvének örülve,

Álmodják az örök álmot.

Rátok emlékezünk,

Kik voltatok,

És egyszer bennünket,

Csak úgy elhagytatok.

Itt maradtunk, torkunkban

Azzal a szorító érzéssel,

Szívünkben egy láthatatlan,

De múlhatatlan vérzéssel,

Hogy most már nem vagytok,

És örökké alszotok.

Ami maradt, az az emlék:

Egy mosoly, egy mozdulat,

Egy ölelés vagy indulat.

Bármi az, széppé szelídült,

Ha volt rossz, az már elévült.

Csak a jó maradt meg igazán,

Mindig és most is,

Mindenszentek éjszakán.

Ezért, hát csendben állj oda,

Arccal feléjük fordulva,

Kezedet imára kulcsolva,

Legalább most,

Csak rájuk gondolva.

Égjen benned a láng,

Mondj el értük egy imát,

S ha kezedben remeg is a virág,

Könnycsepp gördül le

Arcod árkain,

Felszárad majd,

Mindannyiuk drága hamvain.

Rajki  Miklós