Őseink a táltos hit sok elemét átvitték a keresztény vallásba, ennek egyik legfőbb bizonyítéka a Boldogasszony kultusz.

A magyarság mindmáig hét megnyilvánulását imádja, ezek közül július 2-a Sarlós Boldogasszony, vagyis az aratás ünnepe.

Az anyák védelmezője

Az ünnep jellegzetes magyar neve nem függ össze az eredeti egyházi elnevezéssel, Máriának Erzsébettel való látogatásával.

Nálunk sokkal inkább a búza aratása, valamint a hozzá kapcsolódó termékenységi varázslatok állnak a középpontban.

A különleges ünnep sem köthető a kereszténységhez, annak eredete akár több ezer évre megy vissza, már az újkőkorban is végeztek felajánlásokat a földanyának, hozzá imádkoztak jó termésért, illetve a jó aratás után neki adtak hálát a korai emberi közösségek. A Fekete-tengeri földműves szkíták már bizonyára gyakorolták az aratáshoz kapcsolódó ősi Földanya hagyományokat, amelyet utódaik, így mi, magyarok is továbbörökítettük évszázadokon át.

Sarlós Boldogasszony áldott állapotában a várandós édesanyák oltalmazója, akiket a magyar néphagyomány nehézkesnek nevezett, utalva az áldott állapotra. (A várandósokat a belső-ázsiai hun népek is hasonló kifejezéssel illetik.)

Különleges szokások

Az ünnep hajnalán, még napfelkelte előtt a falusiak sarlóval fodormentát gyűjtöttek, amelyet megszenteltettek a templomban. A szentelményt megszárították, majd szükség esetén a beteg jószágot ezzel az előzőleg vízbe mártott mentával kínálták meg.

Volt olyan hely, ahol ezen a napon tüzet szenteltetnek a templomban, ezen kívül megáldották az illatos gyógynövényeket, többek között a kakukkfüvet é a már fent említett fodormentát. Ezt teszik a beteg párnája alá, a halott koporsójába, továbbá az ellő tehén szénájába. Az ország északi részein ezen a napon felvirágoznak egy széket és a ház elé teszik, hogyha arra járna a „nehézkes Mária”, vagyis a Boldogasszony, legyen hol megpihennie.

Mágikus műveletek

Habár hivatalosan Péter-Pál napja az aratás kezdete, nagyon sok helyen július 2-án, vagyis Sarlós Boldogasszony napján kezdődnek meg a munkálatok, amelynek mozdulatai az ősi régi táltoshitben gyökereznek. Tápiógyörgyén ezen a napon háromszor beledobták a kaszákat az aratandó búzába, hogy a munka jól haladjon. Máshol a templom falához támasztották a kaszákat és egyéb arató szerszámokat, volt, aki a pappal is megszentelte azokat és csak utána mentek ki a szántóba aratni. A búzaföldön is imádkoztak, majd aztán kezdtek neki a munkának. Bizonyos helyeken a föld keleti felén kezdtek neki a munkának. Göcsejben az imádkozás után az aratók két gabonaszálat a derekukra kötöttek és ez mindaddig ottmaradt, amíg magától le nem esett. Szinte általános tiltónap volt a péntek, a régi hiedelem szerint aznap nem jó belefogni az aratásba, ezért ha Sarlós Boldogasszony napja arra a napra esett, akkor előtte való nap, csütörtökön egy pár kaszavágást végeznek a táblában.

A védelmező búza

Néhány vidéken sajátos hagyományok alakultak ki, ezek valószínűleg nagyon régre, a kereszténység előtti korra nyúlnak vissza. Tárnok faluban például az aratók egy köteg gabonát adtak a templomnak, hogy harangozzák el az égiháborút. Az Ormánságban szintén féltek a villámlástól és a mennydörgéstől, ezért, ha az aratás ideje alatt villámlott, a munkások keresztbe rakták lábukat, hogy ne legyen bajuk. Az aratás befejeztével a búzakalászból, mezei virágokból koszorút fontak, amelyet az egyik arató nyakába akasztottak. Ennek mágikus erőt tulajdonítottak, megetették a tyúkokkal, hogy jó tojók legyenek. Volt, ahol a kévét a ház sarkába állították fel, hogy megvédje a ház népét az ártó erőktől. Máshol az arató koszorút a házba akasztották fel.

forrás: alfahír.hu