Bruno Ferrero:

Gyógyító szeretet

Szent Iván napja   Június 24.

 A nyári napforduló ősi ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. 

A lángoló tűzet  háromszor kell átugrani, hogy a tűz tisztító ereje átjárja az illetőt. A tűzgyújtás és a tűz átugrása a tűz tisztító, gyógyító, termékenyítő, szerelemvarázsló erejébe vetett hiten alapul.

Szent Iván nap előestéjén a tűz meggyújtása után általában késő estig tart a szórakozás.

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

Hol volt, hol nem volt, valaha égen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld.

Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs.

Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, s ki tudja, tán mindmáig haloványkék is marad,
ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...


Úgy esett, hogy az a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban,
s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:

"Be szépséges szép világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott; rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre.
Búzaföldön, ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek.

A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott

: "Hé!

"Sok tiszta szempár nézi lépted,

Legyen hát utad egyenes.

Sok ifjú fogadja szódat,

Legyen hát szavad arra érdemes!

Vezesd őket, utat ne tévessz,

S magadhoz mindig hű maradj,

mert élen állsz, és messze látszol,

Sose feledd: példa vagy!"  /Nagy László/

A TANÍTÓ TANÍTÁSA

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti.